Prológus
Eső porzott odakint, és a holdsugár fényében megcsillanó ezüstös cseppek sötét égből aláhulló nyilakra emlékeztettek. Az ház robusztus ajtaja visszazáródott, ahogyan Veréb belépett a halovány fényben ragyogó épületbe – a haja nedves volt, és a testét átfagyasztotta a szokatlanul hűvös szélfúvás. A csontig hatoló hideg elzsibbasztotta futástól sajgó porcikáit, és a férfi úgy érezte, menten összeesik. A kabátja alól felbugyogó vére forró áradatként öntötte el, akárcsak láva perzselné a bőrét – a levegőben a hársfák édeskés, és a vér nehéz illata keveredett, mintha egy szokatlan parfüm lenne, amit csak egyedül Trancy képes magára fújni.
– Meglépett – Sebastino jobb
kezével a térdére támaszkodott, és a másikkal apró bogáncsokat tépett ki
nadrágjából, és leporolta a ruhájára tapadt elszáradt leveleket. – A rohadt… –
a férfi arca fájdalmas fintorba torzult, és dühösen tapogatta a karján
éktelenkedő sebeket. – Az elsősegély dobozt, Trancy.
Tűz fénye szűrődött
ki a nappaliból, de az építmény masszív kőfalai elszívták a meleget, és a
tetőablakokon keresztül sípolva áramlott be az esti szellő. A nő sietős
léptekkel rohant le a málladozó lépcső kőfokain, és egy piros kereszttel
díszített műanyagdobozt szorított izzadtság-gyöngyözte ujjaival.
– Nem fog beszélni – suttogta a
nő. – Túl gyáva és tébolyodott hozzá – láttam a tekintetében. Sebastino, a
kisfiú megmentette, mi a terved vele? – Trancy olyan közel hajolt a férfi
ajkaihoz, hogy az valósággal érezte a nő forró leheletét, ahogy elborította a
bőrét és egy ismeretlen érzést sajdított benne: egy érzést a bizonytalanság és
a kétségbeesettség határán, valami különöset, ami felbolygatta a férfit.
– Veréb – becézte a nő, ujjbegyei
a férfi ajkát cirógatták. – Miért kezdted? Mi értelme? – a férfi bánatos
tekintettel nézett rá, a szemében játszott a gyertyák erőtlen fénye és a
kintről beszűrődő tejfehér holdsugarak. – Sokkal nemesebb vagy ennél,
Sebastino. Többet érdemelsz…
– Talán sokan nem így gondolják,
Trancy, hisz mindent elvettek tőlem. Semmim sem maradt… – Sebastino
elkeseredett pillantásába most először csillant valamiféle ismeretlen érzelem,
mintha csak egy kelletlen árny suhant volna át rajta.
– Mi történt, Veréb? Mondd el.
Mondd el. Ne kímélj! Felelj, a szentségit! Mondj el mindent, tudni akarom,
érezni, érted… érezni akarom. A torkomban azt a szorító érzést, amit a
reménytelenség ad, a kétségbeesést a szívemben, a fájdalmat a testemben, a
gyomromat összeszorító görcsöt, a sírásom, a könnyeim sós ízét. Ismerni akarom
veszteséged… Kérlek – a nő remegő ujjai a férfi összekócolódott fürtjeibe
túrtak, és könnyei elborították az arcát: a térdei összekoccantak, és
előrebukott a férfi karjába.
– Karácsony volt – reszkette a
szavakat. – Zoé és én az ablak előtt figyeltük a hóesést, és a szüleinket
vártuk haza. Emberek suhantak boldogan az utcán, hatalmas ajándéktasakokkal,
arcukon mosollyal és boldogsággal, miközben mi vacogva öleltük egymást, és az
ablaküvegre leheltünk, majd angyalokat rajzoltunk a párába, és a karácsony
melegéről és meghittségéről álmodoztunk. Zoé négy éves volt, gyönyörű kislány,
mintha csak egy életre kelt porcelánbaba lenne, akire rettentően vigyázni kell.
Valószínűleg belealudhattunk a várakozásba, mert egyszer rendőrök törtek be a
házba, vaskos gumibotjaikkal ide-oda hadonásztak, és valami fekete maszkot
viseltek, mintha fertőzött helyen járnának: fehér gázszerű valamit fújtattak a
levegőben, és kitépték vigyázóan szorító karjaimból Zoét. Akkor láttam utoljára.
Trancy, még mindig előttem van a szív alakú arcocskája, ahogy sikítva kiáltja a
nevemet, és karjai ijedten rúgkapálnak a rendőr szorításában. A másik rendőr
odalépett hozzám, viszont engem már nem kellett kéretni: megragadta a karom, és
arra utasított, hogy kövessem. Engedelmeskedtem. Azt mondta „Sajnáljuk, de a szülei szörnyű
bűncselekmény áldozatául estek. Többé nem találkozhatnak velük.”. Soha. Soha többé nem láttam a szüleim.
Hét éves voltam: magányos, és úgy éreztem, hogy a lelkem apró szilánkokra
robban szét, amelyeket soha többé nem lehet megfelelően pontosan
összeilleszteni. Sérült. Örökre sérült maradok… Örökre… – a nő a tőle telhető
legerősebben átkarolta a férfit, és arcát az arcához tapasztotta. Érezték
egymás könnyeit, a mellkasuk emelkedését, a ziháló lélegzetük, a bőrük
lángolását, és lassan egymás szemébe pillantottak.
– Örökre osztozom a fájdalmadban,
Sebastino, ezt soha ne feledd el… – sziszegte összeszorított fogakkal, sírástól
remegő ajkakkal.
– Hát ezért van mindez, Trancy.
Ezért van a Nakmadara. És erre hivatott Myryham is…
